Már napok óta bandukol a négy vándor egy faluba, ahol a hírek szerint õriznek egy ékkõ szilánkot. Tikkasztó délelõtt volt. Miroku és Sangoh egymás mellett elõl, Kagome és Inuyasha szintén egymás mellett hátul ballagtak. Már csak félnapi járás volt hátra a faluig. Teljes csendben sétáltak mikor patadobogásra lettek figyelmesek a hátuk mögül. Mindannyian hátranéztek és egy állig felfegyverkezett lányra lettek figyelmesek. Aki meg is szólította õket:

-Végre észre vettetek nem gondoltam, hogy ilyen közel kell jönnöm. Már két napja követlek titeket.

-Te meg ki vagy? –Kérdezte mogorván Inuyasha. És kezét a kardjára helyezte, hogy ha kell, akkor idõben elõ tudja rántani.

-Nyugalom nem vagyok ellenség. A nevem Vulfia. És azért követtelek benneteket, hogy megtudjam milyen információitok, vannak egy bizonyos Sesshoumaru nevû szellemrõl. Ha jó értesültem te az öccse vagy.

-Igen jól tudod. –Lépett elõ Kagome.- Az õ neve Inuyasha, õ..

-Tudom Miroku.

-Honnan tudod a nevem? -Kapta fel a fejét a szerzetes így most jobban szemügyre vette a jövevényt, és meglepve vette észre, hogy egész csinos, sõt.

-Te bizonyára Sangohh vagy.

-I..igen.

-Ti pedig Kagome, Sipooh és Kirara.

-Igen. De miért érdekel téged Sesshoumaru?

-Az legyen az én dolgom.- egy gyors gondolattal lepattant lováról. Így látszott, rögtön, hogy nagyon alacsony de mérete ellenére sem lehetett több tizenöt - tizenhat évesnél.

-Szóval ékkõ szilánkokat kerestek? Nos én hagytam megõrzésre egy közeli faluban egy- két shikon darabkát. Néhány válaszért cserébe nektek adhatom.

-És mik volnának azok a kérdések? –Érdeklõdött Inuyasha.

-Majd késõbb elõször érjünk a faluba. Ott majd nyugodtan beszélhetünk addig is veletek tartok, amíg nem érünk oda. Remélem, nem bánjátok?

-Nem. –Válaszolta gyorsan Miroku. Ami Sangohnak is feltûnt.

Út közben mindenki elgondolkodott hirtelen jött utazó társon. Mindenki megnézte magának alaposan. Nem ült vissza a lovára, hanem úgy vezette maga mellett. Nagyon sok fegyvere volt. Többek között kard, lándzsa, tõr, íj és nyíl, de volt neki bumerángja is csak kisebb, mint Sangoé

És élesek voltak az oldalai, még Kohako fegyveréhez hasonló is akadt nála. Sõt még egy arató eszközre hasonlító olyan, mint amilyennel a búzát szokás vágni. És még sok eddig ismeretlen eszköz. Figyelmesebben megvizsgálva mindegyik eszköz, sõt még a lány ruháján is három fõ szín dominált, sötét zöld, szürke és néhol narancs sárga. A kimonó elég furcsa volt nem a megszokott bõ, hanem inkább a felsõ része Sangohh harci öltözékére emlékeztetett, az alsó része pedig egy bõ de nem egészen annyira, mint Inuyasháé. A mellkasán keresztben áthalad egy vékony sárga csík a felsõ alapja zöld és a csík másik felén szürke és a nadrág is szürke rajta. Minden holmiján volt egy különös jel szürkével festve. Ez csak az egyik furcsaság volt rajta. A szemei nem igazán hasonlított az övére, de nem is hasonlított az európaiakéra, amirõl Kagome az iskolában tanult. Inkább a kettõ közé esõ változatot tükrözte. Még a neve is teljesen ismeretlen volt számára. Ekkor vette Észre, hogy a lány hajának a színe ugyan olyan mint a lovának szõrének a színe az a világos fekete és sötét szürke közé esõ szín. A haja is érdekesen volt vágva egyik oldalt még a háta közepéig ért a másik oldalt már egészen a derekán lógott féloldalasan volt vágva. É a szagát mért nem érezte meg Inuyasha ha követett minket? Érdekes.

Kagome nem bírta tovább és rá kérdezett.

-Vulfia, te honnan valósi vagy? Mert nem ismerõs sok fegyvered és a jel mit jelent? A szemeid is szokatlanok. És persze a neved is. Az is érdekelne mért nem, Érezte Inuyasha a szagod, ha követtél minket?

-Ez elég hosszú lesz. Elõször is félig nem erre a tájra valósi vagyok anyám messzi tájon élt és véletlenül került ide. Ezért más a szemem is, mint nektek. A fegyvereimet saját magam készítem és a jeleket én találtam ki rá. Csak saját készítésû dolgokat használok, azokban bízom. A nevem is távolról származik a jelentése farkasként harcoló nõt jelent. Ami a szagom illeti nekünk nincs szagunk direkt azért, hogy ne vegyenek észre.

-Mi, az hogy nincs szagod? – Értetlenkedett Kagome.

-Igen ez nekem is eszembe jutott. -Szólt Miroku.

-Úgy hogy ezt a varázslatot el kell sajátítani -válaszolta Sangoh – nagyon hosszadalmas és nehéz és nem mindenkinek van meg rá a képessége. Ha sokáig készülsz is rá akkor sem biztos, hogy végre tudod hajtani, mert kell hozzá egy bizonyos beállítottság.

-Jól tudod Sangoh, nem véletlenül vagy szellemirtó. Emlékezetem szerint neked is meglett volna rá az esélyed, nem de?

-Igen. –Felelte meglepõdve a lány.

-Mi, az hogy nekünk? Még kinek? –Kotyogott közbe Inuyasha.

-Például szellemirtók, fejvadászok, varázslók.

-És te mi vagy? – Bár már mindenki sejtette a választ.

-Én fejvadász vagyok. Sangoh te már biztosan hallottál rólunk esetleg rólam is.

-Igen. A fejvadászok azok az emberek, akik pénzért ölnek. – Magyarázta a többieknek látva értetlen arcukat. Te lennél az a csodás gyermek, akirõl még régen hallottam, aki már hat évesen szellemet ölt?

-Azért nem vagyok csodás, csak megöltem egy féreg szellemet és innen jött az az ötlet, hogy fejvadásznak induljak, és lassan tisztelet övezi a nevem.

Kagome jobban szemügyre vette az arcát és látta, hogy a szemöldöke alatt is egy nagy forradás van és az orra is biztosan eltört már egyszer- kétszer, de nagyon szépen forrt össze hozzá nem értõ szemészre sem venné. Viszont alapvetõen szép volt, nagyon szép. Hosszú haja fénylett, a hogy a nap sugarai táncoltak rajta a bõre halványan napsütötte.

-És mond, hogy boldogulsz a szellemekkel? Nem nehéz így halandó ként? -Bukott ki a kérdés Kagoméból.

-Elõször egyik sem néz nagy számba a termetem miatt ezt kihasználva, tudok gyõzni. A legtöbben azt hiszik, hogy az erõ a nagy izmos testben rejlik, de én még használom hozzá az eszem is. Eközben megérkeztek a faluba. A fejvadász lány egy kisebb fajta palotához vezette õket. Majd ámult tekintetük láttán hozzá tette:

-Egyszer megszabadítottam õket egy szellemtõl és, azóta ha erre járok mindig kedvesen fogadnak.

Besétáltak az épületbe a házi gazda egy idõs ember volt, aki tényleg nagyon örült nekik. Ételt és szállást adott. Este már nyugodtan beszélgethettek.

-Szóval mért érdekel téged ennyire az én bátyám? –Kérdezõsködött Inuyasha.

-Ennyire lassú még te sem lehetsz! Nem, vagy mégis? Mi másért, mint egy megbízás céljából.

-Megölnéd az én bátyám?

-Talált!

-Miért? Kinek a megbízásából?

-Azt már nem mondom meg. Szóval van neki egy Rin nevû halandó szolgája, igaz?

-Mi, Seshoumarunak halandó szolgája?

-Hova kerültem? Nem tudtatok Rin-rõl?

-Nem.

-Igazából nem is szolga, hanem inkább olyan örökbe fogadott mostohalány.

-Azt hiszem mi nem egy szellemrõl, beszélünk.

-De igen, ezt hosszú lenne elmesélnem.

-Mi érdekelne téged? És mibõl gondolod, hogy hagyom, hogy megöld?

-Ugyan, Inuyasha! Arra lennék kíváncsi, hogy kire nézett fel valaha is életében?

-Hát...azt hiszem apánkra.

-Értem.

-Mi köze ennek az õ meggyilkolásához?

-Igen is sok, legalább is nekem.

-Ennyire lettem volna kíváncsi. Holnap indulok a felkutatására.

-Az nem lesz, olyan egyszerû.

-Úgy gondolod?

-Igen úgy.

-Nos majd kiderül melyikünknek lesz igaza. –Majd felállt és elõvett egy kis erszényt a ruhájából, abból pedig egy kis ékkõ darabkát, amit Kagome kezébe adott.

-Sok szerencsét a többi szilánk összegyûjtéséhez. Holnap ti is induljatok útnak!

Késõbb mikor már a négy barát maguk maradtak mindenki kifejtette véleményét a lányról.

-Szerintem kedves. –Vélekedett Kagome.

-Csodálatos asszony!!! -Szólt Miroku áhítozó tekintettel, aminek a következménye az lett, hogy Sangohh egy jó nagyot sózott a fejére.

-Elég büszke, bár ha tényleg, olyan jó harcos akkor... –Mondta Inuyasha, de Sangohh közbe vágott

-Csak egy nagyképû fruska. Csodagyermek egy fenét csak szerencséje volt. -Vélekedett a kissé féltékeny lány.

-Jól hallom Sangohh te féltékeny vagy?

-ÉN?!!! Soha!! –Vágta rá kissé ingerülten a lány.

-Nektek is van egy olyan érzésetek, hogy nem fog sikerülni Vulfia terve?

-Igen az elég valószínûtlen.

Másnap már a négy barát korán útnak indult a csontok kútja felé.

Vulfiával nem is találkoztak többet.

Ellenben Sesshoumaru igen. Két napig kutatta mire rá akadt. Éppen egy fa tövében ücsörgött a szellem Rin és Jaken nem tartózkodott a közelben. Szembe helyezkedett a pihenõvel és meg szólította:

-Te vagy Sesshoumaru?

-Ki vagy halandó? –Válaszolt barátságtalanul.

-Hm.. -itt kissé elmosolyodott a lány- a nevem Vufia.

-Mit akarsz?

-Hogy mit azt kérdezed? Megölni, meg akarlak ölni.

-Ártottam én neked? –Kérdezte szokatlan módon. Máskor már rég meg ölte volna, de most valami mégsem engedte. Talán a kíváncsiság. Abban a pillanatban õ sem tudta volna meg mondani.

-Nekem semmit.

-Akkor kinek?

-A megbízómnak.

-Ki a te megbízód?

-Egy bizonyos Naraku.

-Naraku és mért nem jön el õ maga?

-Mert szereti mással elvégeztetni a piszkos munkát. -Válaszolta könnyeden a fejvadász mintha a napi idõjárásról lenne szó.

-És hogy akarsz te engem megölni? –Ez érdekes, ennek a lánynak nincs szaga. És átlát Naraku által szõtt szálakon, nagyon érdekes.

-Fogom a kardom, és bele döföm a szívedbe. –Ennél a mondatnál szokott normálisan támadni de ez nem volt normális eset nem akart neki, támadni pedig meg kell tennie. Azt várta, hogy a szellem majd erre a kijelentésre neki ugrik és támad, de tévedett, meg sem, mozdult még a szeme sem rebbent a halálos ítélet hallatán.

-Igen?...Még senki nem beszélt velem, így mert már nem maradt rá idejük.

-Valóban akkor támadj! –Szólt pimaszul az ellenfél.

Sesshoumaru csak erre várt. Nem kezdett el futni felé, hanem elõször lassan sétált fenyegetõen lassan majd gyorsított és hirtelen neki iramodott. Vulfiának alig maradt ideje el ugrani. Bár az ellenfele már ezen is meg lepõdött, hogy egy halandó idõben el tudott siklani a karmai elõl. Félelmetes reflexei vannak. Következõre õ támadott elõ rántotta a kardját és ellenfelének szegezte a szellemet hirtelen érte a támadás, de könnyen el tudott ugrani elõle.

-Add fel akkor nem lesz, olyan fájdalmas a halálod.

-Én? Feladni? Soha!

Ezt hallva Sesshoumaru támadt mérges karmokkal a lánynak le kellett hajolnia, hogy el tudja kerülni a karom csapást. Mikor már láthatóvá vált az arca támadásba is lendült, de nem kardal, mint eddig, hanem egy tõrt dobott ellenfele felé, ami éppen a szellem feje mellett haladt el.

-Ejnye! –Szólt gúnyosan, – majdnem eltalált. -de magában meg jegyezte, hogy ahhoz képest, hogy nincs hatalma egész kitartó. Mire ezt kimondta már ment is a következõ kés, ami meg karcolta az arc bõrét, amibõl vörös vércseppek pottyantak a földre amint ezt észlelte rögtön látta, hogy ez már kemény harc, és tényleg nem vicc.

-No lám az elsõ vér téged illet.

Most már õ is támadásba lendült újra. A karmai ismét célt tévesztettek, de súrolta már a lány nyakát. Ezen feldühödve a fejvadász nyilat lõtt ki a szellemre ami elõl az könnyû szerrel kitért. Ekkor hasított bele valami Sesshoumaru agyába ez a lány szép. Igen ez határozottan szép elbûvölõ. –Nem ez nem lehet, hogy nekem a nagy Sesshoumarunak eszébe jusson egy ilyen gondolat. Még hogy egy halandó.- Nevetséges. Ekkor jött rá, hogy mielõbb végeznie kell vele mielõtt még gondot, okozna. Rögvest neki is iramodott és egy pillanat alatt hatalmas sebet ejtett a lány mellkasán, de még mindig nem érezte a szagát a vérének sem.

-Áhh..csak ennyi telik tõled? –Próbált mosolyt erõltetni az ajkaira de csak egy torz vicsorgásra futotta, úgyhogy felhagyott vele. Tényleg kitartó gondolta a szellem még ekkora sebbel is képes folytatni a harcot. A másodperc tört része alatt érkezett egy dárda a vállába a szellemnek. Az nem ordított pedi érezte, hogy a fegyver hegye csontot érint, és már égette a húsát, kitépte és várta, hogy csillapodjék a vérzés, ám ekkor megszólalt a fejvadász:

-Véralvadás gátlóval van átitatva az egész dárda nem fog el állni a vérzés.

Ekkor már érkeztek a karom támadások. Ez elõl is kitért Vulfia, majd felemelte a kezét kinyújtotta a mutató ujját és egy kis buborék képzõdött, rajta ami felszállt szem magasságba majd mikor kinyitotta a tenyerét lágyan bele huppant rögvest, ahogy a tenyerében érkezet eldobta ellensége felé, ami neki csapódott a mellkasának és meggyújtotta rajta a kimono-t, ami rögvest lángra kapott így Sesshoumaru gyorsan leoldotta magáról, és úgy folytatta a harcot, hogy izmos felsõtestét nem takarta semmiféle ruhanemû. Így aztán nyugodtan szemügyre vehette a lány és meglepve tapasztalta, hogy nem hagyja hidegen a meztelen mellkas látványa, máskor is látott már ing nélkül embert, szellemet, de egyiknek sem volt ilyen erõs, izmos felsõteste. Fehér bõre volt és izmos kocka hasa, a karizmai félelmetesek voltak, már rá nézésre is látszott, hogy kemények, mint a kõ a karjai. Végül is, még helyes is ez a szellem, szép arc remek külsõ kellemes megjelenés. De nem ért rá ezen gondolkodni harc közben. Most ököllel támadott, ami elõl simán ki tudott térni a lány. Viszont mér érkezet az õ résérõl is a támadás egy bumeráng repült felé, ami majdnem eltalálta a karját. Az eszköz nagy ropogás közepette letört sok faágat és visszarepült gazdájához, aki elkapta a levegõben Így védtelen maradt a teste ezt kihasználta a szellem és egy ostort alkotott, amit a kezével vezetett a lány lábait célozta meg az felugrott így elkerülte az ütést, de a következõt már nem tudta hárítani így telibe találta a hátát elõször nem kapott levegõt majd térdre rogyott és összeesett. Sesshoumaru sokáig gondolkodott rajta, hogy segítsen-e rajta és ha igen mi kép tegye azt. Majd végül a karjaiba vette, és úgy vitte el egy közeli faluba. Út közben a lány egyszer magához tért kinyitotta a szemét, meglátta, hogy egy erdõs részen keresztül viszi valaki a karjában. Homályosan látott már a fájdalomtól csak a fehér haj maradt meg az emlékezetében meg az erõs karok, amik tartották. Inkább visszacsukta a szemeit, nem tudta, hogy ki tartja a karjaiban, de meg akarta tudni, csak mozdulni sem tudott. Majd összeszedte minden erejét és kipréselte a száján azt az egy szót, hogy:

-Ki..?

Ezt természetesen az õt cipelõ embernek mondta, aki nem felelt csak még jobban magához vette és megszaporázta lépteit. Ezt érezte a sérült is és átkarolta a nyakát a testét tartó személynek, de nem tudott tovább mozogni újra visszazuhant a puha fehér felhõk közé. A szellem meglepõdött ezen biztos nincs eszénél gondolta. Mivel már nagyon égett a sérült karja ezért gyorsított léptein és attól is tartott mi van, ha még egyszer magához térne. De mikor már elért egy falut nem tudta kihez vigye ezért az elsõ házba be, vitte, ahol mozgást látott. Megparancsolta az ott lakóknak –hogy vigyázzanak rá, amíg fel nem épül teljesen, mivel nem mertek ellenszegülni a hirtelen jött furcsa küllemû utazónak. Másnap este felé magához tért a sérült. Maga mellett találta a fegyvereit és a ruháit és a sarokban ült egy idõs asszony.

-Hol vagyok? Ki maga?

-Nyugodj meg biztonságban vagy. Egy utazó hozott be hozzánk, mert meg sérültél.

-Engem? Hogy nézett ki?

-Elég furcsa volt valami szellem lehetett.

-Magas, fehér hajú?

-Igen.

-Mióta vagyok itt?

-Tegnap hajnalban érkeztél.- Ez megnyugtató hír volt akkor még nem jutott túl messzire. Ismerõs volt az öregasszony arca belé hasított a felismerés a már ismert faluban van és Sesshoumaru hozta ide miután összeesett. Lassan tisztulni kezdett a feje és az út emlékei is kezdtek vissza, szivárogni ekkor a szíve kihagyott egy dobbanást ráébredt, hogy õ átkarolta a szellem nyakát.

Most már tényleg végeznie kell vele. Meg próbált fel állni nem sok sikerrel, mert vissza zuhant a földre második próbálkozásra sikerült is neki. A felsõ teste be volt kötve, nagy fájdalmak között felöltötte ruháját és fegyvereit. Kilépett az ajtón a lova már ott állt és várt rá. Fel ült rá és elindult az erdõ irányába amerre csatázott a szellemmel. Eközben gondolkodott, mégpedig azon, hogy Sesshoumaru mért vitte el õt a faluba, csak nem meg sajnálta? Ugyan, már Sesshoumaru valaki iránt valamit érezni az utálaton kívül. És egyébként sem kell, hogy valaki is sajnáljon. Ezért biztosan meg kell ölnöm. Ez idõ alatt a szellem is gondolkodott a tettein. Mért nem ölte meg rögtön, ahogy meg ismerte biztosan újra meg próbálja majd meg ölni. Elég kitartó. Pont ekkor toppant oda a lány.

-Sesshoumaru!

-Hmm. te élsz?

-Nem, olyan könnyû engem meg ölni. Miért vittél a faluba?

-Nehogy azt hidd, hogy egy percig is érdekel a halandó sorsod. Csak azt akartam, hogy eszméletednél legyél, amikor meg öllek.

-Ne várj köszönetet!

-Hálátlan vagy!

-Meg öllek!

-Még a lábadon sem tudsz meg állni, nemhogy meg tudj ölni.

-Ez csak a látszat.

-Jó, akkor.....- Karom támadással támadott, amit a lány hárított. Pár tûz buborékkal, ugyan is negyed részt boszorkány volt, és ha kellet pár apró varázslatot végre tudott hajtani.

-Ez nem talált. -De már támadott is a bumeráng repült a szellem felé amit az véglegesen és meg másíthatatlanul ketté tört. Ezt látva kardal esett neki, de nem járt sikerrel, mert ellenfele egy suhintással ellökte tíz méter repülés után földet ért és még csúszott egy ideig a porban. Ez az esés nagyon meg viselte nem tudott fel állni sem most már biztosan meg fog, halni. Nagy nehezen fel emelkedett majd nem visszarogyott.

-No lám nem bírtad sokáig, bár...ellenem ez is teljesítmény. És most, mért akarsz engem meg ölni?

-Parancsom van rá. Vagy már elfelejtetted?

-Nem, nem felejtettem el. Azt kérdeztem, hogy te mért akarsz meg ölni?

-Megbízásom van és kész semmi személyes -mosolygott.

-Mi volna, ha nem próbálnál többé engem megölni?

-Meg ijedtél?

-Soha! Jól van, akkor végzek veled most!

-Azt gondolod?

Már érkezett is a következõ mérges karom támadás nem érte el a fejvadászt, de érezte, hogy a méreg beszivárgott a kötései alá égtek, szúrtak, sajogtak, fájtak egyszerre a sebei. Hirtelen a kötéshez kapott nem bírná, ki ha még egy ideig ezt el kellene viselnie most, vagy soha végez a szellemmel. Teljes erejébõl elrugaszkodott és kardját megpróbálta Sesshoumaru szívébe döfni.

-Lassul a mozgásod. –Szólt az ellenség, de magában elismerte, hogy tényleg bírja a fájdalmat az utolsó erejével harcoló fejvadász.

Elvesztem-gondolta a lány most már nincs esély. Újra szédülni kezdett és homályosodott a látása, de mielõtt még meghalna Sesshoumarunak dobta a tõrét, amit már nem látott, hogy célt ért-e, mert a földre rogyott és nem mozdult. A tõrt még mielõtt a testébe fúródott volna, elkapta a levegõben a teste elõtt körül belül öt centiméterre lehetett a mellkasától.

-Ügyes.- Majd megfordult és elindult a patakhoz, ahol Rint és Jakent hagyta. De hirtelen megtorpant, mert ló nyerítés ütötte meg a fülét. Hátra nézve látta, hogy Vulfia lova ott áll gazdája mellett és az arcát szaglássza. Most, hogy jobban megnézte neki is feltûnt, hogy az állat szõrének és a lánynak, a hajának a színe megegyezõ. Már az ismert módszerrel karjaiba vette és elvitte a patakhoz a ló hûségesen, követte, valószínûleg érezte, hogy nem akar rosszat a szellem. Amikor megérkezett Rin és Jaken furcsán néztek rá.

-Sesshoumaru nagyúr ki ez a lány? –Kérdezte kíváncsian Rin.

-Õ egy fejvadász.

-Miért hoztad ide nagyuram ezt a halandót? –Érdeklõdött Jaken, de választ nem kapott.

Sesshoumaru letette a patak mellé a lányt.

-Menjünk.

-De, nem hagyhatjuk itt megsebesült.- Mondta Rin. –Nem kellene vigyáznunk rá, amíg fel nem ébred?

-Nem.- Érkezett a fagyos válasz.

-Sebesült meg fog halni segítenünk kell rajta.

-Jól van.- Szólt kelletlenül a démon, de látszott, hogy csak Rin kedvéért maradtak senki másra nem hallgatott volna.

-Neked és Jakennek kell gondoznotok akkor.

-Nekem egy halandót? –Visította Jaken- nem sûjedhetek le idáig Sesshoumaru nagyúr!

-Azt mondtam Rin és Jaken. -Szólt ellent, mondást nem tûrõ hangon.

-Értettem nagyuram.

A szellem leült egy nagy fa tövébe és onnan szemlélte a kötést cserélõ kislányt. Csak akkor fordította el a fejét mikor lekerült a kimonó felsõ része a lányról és kivillant fehér válla, mellkasát kötés fedte. A kötés már vörös volt a vértõl és sárgás a méregtõl a sebeken még nem alvadt meg a vér és látszott az eleven hús. A sérülések mélyek voltak és nagyok. Rin gyógyfüveket rakott rájuk hátha segítenek rajta és rakott rá pár rongy darabot tisztkötés helyett. Másnap mikor magához tért elõször Rint pillantotta meg, amint fölé hajolva beszél, nem értette, mit mond és még a látása sem tisztult ki eléggé. Pár másodperc múlva már hallotta, mit mond a kislány

-Sesshoumaru nagyúr a lány magához tért magához tért.

Abba az irányba fordította a fejét amerre Rin nézett és meglátta a fa tövében békésen ücsörgõ Sesshoumarut. Már megint! Már megint meg mentett, de mért teszi ezt folyton? Érthetetlen.

Visszafordította a fejét, és az eget pillantotta meg szép kéken ragyogott és pár felhõ úszott rajta. Nem sokkal késõbb feltûnt neki, hogy egy patak csordogál egészen mellette. Lassan, de biztosan tisztult a feje és a sebei is egyre jobban fájtak.

-Hogy kerültem ide?

-Úgy hogy ide hoztalak te ostoba, hogy máshogy? Szánalmas. Ha rajtam múlik, itt halsz meg, de az életed Rin-nek köszönheted. Az õ kérésére nem hagytunk itt.

-Köszönöm. –És egy gyenge mosollyal hálálta meg. A következõ napokban nem igen szólt egymáshoz az egymásra káros páros. A napok alatt Vulfia már lábra tudott állni. Egyszer hirtelen jött ötlettel megkérdezte Sesshoumarut, hogy mért hozta vissza az erdõbõl.

-Nem tudom, pillanatnyi gyengeség.

-Értem.

-Hány éves vagy? –Látva megilletõdöttségét a lánynak gyorsan hozzátette:- Nem mintha érdekelne, csak úgy kérdeztem.

-Tizenhat. -Válaszolta és magában mosolygott.

-Elég fiatal vagy ahhoz képest, ahogy harcolsz.

-Igen. –Nem tudta mit kellene erre felelnie.

-Odajössz ahhoz a barlanghoz?- majd megpillantotta a démon felvont szemöldökét és csodálkozó arcát.

-Nem, muszáj csak eszembe jutott.- válaszra sem méltatva elindult a barlanghoz Sesshoumaru kissé habozott bár, de utána indult lassú léptekkel. A szívén ugyan az a furcsa érzés lett úrrá, mint mikor bevitte a faluba sérülten és ugyan az a furcsa zsibbadás mikor a félig eszméletlen lány átölelte a nyakát tudatán kívül. Furcsa, furcsa.

A lány már benn volt a barlangban és a hátát a falnak neki támasztva gondolkodott. Érdekes csak nem érzek valamit ez a démon iránt? Kérdezte magától. Nem, nem az lehetetlen. Nem is sejtette, hogy a szellem is ezen gondolkodott éppen. Egy halandó iránt érzek valamit? Én a nagy Sesshoumaru? Nem hiszem. Bár negyed részt boszorkány, de akkor is egy halandó. Végül is úgy harcol akár egy szelem és az utóbbi napokban is ahogy Rin-el bánik az figyelemre méltó és õ is teljesen odáig van érte. Lehet, hogy tényleg érzek valamit iránta? És ha igen mit? Csak nem szerelmet? Itt megtorpant és gondolkodóba esett. Amint Sesshoumaru kint a fejvadász benn elmélkedett. A lány is pont úgy érzett, ahogyan a szellem. Ez egy esélytelen kapcsolat gyõzködte magát. Hiszen Sesshoumaru lenéz mindenkit aki nem egész szellem. Bár az bámulatos ahogy a törhetetlen démon Rin-el bánik, milyen oda adással gondját viseli. Hihetetlen, hogy ilyen érzelmekre is képes. Jó lenne végre egy erõs kezet érezni a vállamon. De szép is lenne és egy kis könnycsepp csorgott le az arcán. Nincs mit tenni nekem a magány a sorsom. Igen, holnap útra kelek és megmondom Naraku-nak, hogy nem fogom megölni. De még egy kis ideig itt maradok, és csak késõbb térek vissza a patakhoz. Ekkor már a szerelmes szellem is tisztázta magában a dolgait és ráébredt, hogy amit érez az a szerelem. És ezt nem szabad elhalasztania. Bevallja neki, és ha elutasítja megöli, így senki sem tudja majd meg. Azzal belépett a helységbe.

-Holnap tovább állok. –Fojtotta a démonba a szót a lány.

-Miért?

-Mert, ha tovább maradnék abból semmi jó nem, származna. Elég furcsán érzem magam.. -Hát õ is- Gondolta Sesshoumaru- Lehet, hogy a sérülések miatt, bár nem fáj, csak ha a közelembe jössz, akkor.. Akkor... Nem tudnám megmagyarázni.

-És ez neked rossz?

-Mi.. miért kérdezed?

-Öhöm hát nem tudom.

-Jó én akkor holnap elmegyek. –Nem szóltak mást egymáshoz.

Másnap a lány elbúcsúzott Rin-tõl.

-Mért mész el?

-Mert van más dolgom is. Majd egyszer találkozunk még ezt meg ígérem.

-Ühüm, De hiányozni fogsz. –És a lány arcán könnycseppek gördültek le.

-Rin, fejezd be!- Szólt apai szigorral Sesshoumaru.

-Elmegyek és megmondom Narakunak, hogy nem öllek meg,

-Ahogy gondolod.

-Egyszer még találkozunk ez biztos. – Azzal felpattant lovára és elnyargalt. Nem akarta, hogy lássák, milyen szomorú is valójában. A szívét mintha egy erõs kéz fogta volna és szorította volna.

Ahogy teltek a napok már senki sem reménykedett a fejvadász visszatérésében. És a démonon erõt vett a mélabú egész nap csak a fa tövében vagy a barlangban elmélkedett. Gondolatait csak egy személy kötötte le az a halandó lány. Csak õ járt az eszében mindig. Vulfia is hasonló képen volt ezzel. De hát nem mehet vissza. Egyik délután Sesshoumaru elhatározta, hogy felkeresi és bevallja ezt a furcsa érzést ami a testén és lelkén úrrá lett amióta csak meglátta. Nem is kellett sokáig keresnie megkérdezett pár halandót akik a karmai láttán készségesen válaszoltak neki.

A közeli faluban tartózkodott. Egy nagy házban. Sesshoumaru már messzirõl hallotta a hangját.

Amelyik házhoz irányították ott betört az ajtón és csendesen megszólalt:

-Tartózkodik itt egy Vulfia nevû fejvadász? – A megszeppent idõs házigazda válaszolt.

-i.. igen – de ekkor kilépet egy ajtón a keresett személy. Hosszú kimonó volt rajta az alja fekete a fölselye fehér. És gyönyörûen állt rajta, hosszú haja össze volt kötve a tarkóján a kezében a már ismert tõrt tartotta. A sebei már begyógyultak hála egy kis varázslatnak és szinte a helye sem látszott csak egy kis fehér rész jelezte az elõzõ sérülése helyét.

-Zajt hallottam mi..- De ekkor elakadt a szava mikor megltta a szerelmét. –Te hogy kerülsz ide?- Kérdezte meglepetten.

-Én érted jöttem.

-Értem mi.. miért?

-Ezt inkább kint beszéljük meg.

-Gyere, van erre egy kis tó.- A lány ment elõl mögötte a démon. Megérkeztek egy kis tisztásra ami mellett egy tó volt, beálltak egy fa árnyékába bár már nem tûzött a nap. Inkább már lemenõbe volt.

-Mit akartál mondani?

-Én senki iránt nem éreztem még úgy mint irántad.- A lány furcsa arcát látva gyorsan folytatta tovább.- Amikor behoztalak az erdõbõl akkor.. nem is tudom azt hiszem kedvellek...vagyis inkább szeretlek.- A lány se köpni se nyelni nem tudott a vallomástól. Csak egy dolog jutott az eszébe: lábujjhegyre állt és az arcát közel emelte a szelleméhez, de még így sem tudott volna még egy gyenge puszit sem adni , mert túl alacsony volt hozzá képest. A démon nem értette mért teszi ezt egyszerûen ösztönbõl jött. A lány szemébe nézett és szerelmes, fürkészõ pillantást látott viszont. Majd lehajtotta a fejét és megcsókolta a lányt. Karjaival megfogta a lány vállait és soha többé nem akarta elengedni. Vulfia átölelte szerelmét kezei Sesshoumaru erõs hátán voltak, még a szöveten át is érezte, hogy milyen kidolgozott az izomzata. A nap már lemenõbe volt az eltávozó sugarak táncoltak a víztükrén gyönyörû narancssárga színbe borult a két szerelmes elengedte egymást.

-Én is szeretlek. –Sesshoumaru ezt mosollyal fogadta. Életében elõször azért mosolygott mert boldogság töltötte el szívét. És nagyon jól állt neki, sokkal jobban mint a komor kifejezés.

-Vissza jössz velem?

-Igen. De elõtte...- Oda sétált a tóhoz- Fordulj el!

-Miért? Mit csinálsz?- Ekkor találkozott a tekintetük és elfordult. A lány levette a ruháit kiengedte a haját a kötésbõl és bemászott a tóba. A víz kellemes volt még nem hûlt le az éjszakához.

-Most már jöhetsz .- Elõször nem is látta a fejvadászt hanem mikor jobban szétnézett akkor vette észre a lányt a vízben. Elõször meglepõdött, de aztán megtetszett neki az ötlet. Õ is levette a ruha fölsõ részét és bement a vízbe. Vulfia egészen a kis tó közepén volt, mert a víz elég sekély volt és csak így takarta a testét, de így is csak éppen, hogy a melléig ért még egy kissé meg is döntötte a térdét, hogy biztosan ne látszódjon semmije. A szellem magassága miatt az erõs felsõtestének a felét még mindig nem takarta víz. Így a lány nyugodtan megszemlélhette. Mikor már egész közel ért hozzá kinyújtotta a kezét és átölelte Vulfiát aki nem mert hinni a valóságnak. És rá hajtotta a fejét a lány fejére. Ölelte úgy érezte egész életében képes, lenne így maradni, milyen megnyugtató érzés is egyáltalán. Ekkor észrevette, hogy a lány megmozdul és felnézett rá. Elõször nem tudta mit tegyen, csak nézte és nézte a lány zöld szemeit. Aztán már a lány ajkait érezte a száján. Nagy csók csatába kezdtek átölelte hosszú haja ráomlott a lány vállára onnan a háta közepéig omlott a fehér hajzuhatag. ami csiklandozta a hátát a csókot kis nevetéssel szakította félbe.

-Csiklandoz a hajad - ekkor vette észre ahogy kihúzta magát egy pillanatra kivillant a melle a vízbõl majd irulva-pirulva a férfi arcára nézett akinek az orcáján halvány alig látható pír jelent meg majd elfordította fejét. A lánynak hirtelen eszébe jutott valami. Ha már õ látott engem akkor én is megérinthetem a mellkasát. Végre! Lassú mozdulattal felemelte a karját, de most ügyelt rá ,hogy mindenét takarja a víz. Ezt látva a szellem értetlenül nézett rá nem tudta mi a szándéka. Ekkor már a lány elõször csak egyik újjávall majd egész tenyerével végig simította a fiú mellkasát, már mióta várt erre az érintésre. Elmosolyodott és felnézett a démon arcára, hogy mit reagált erre. Õ csak ámulva nézett rá majd a mellkasáról áttért a vállaira. Mióta meglátta arra vágyott, hogy megérinthesse. Átölelte és most a háta jött azt is végig simította párszor. Mosolyogva megjegyezte:

-Ezt már nagyon régen meg akartam tenni.

-Miért?

-Mert... mert olyan jó érzés. –Erre felelet keppen csak egy mosolyt kapott. Majd ki habozás után átlelte és megcsókolta. Érezte, hogy a lány még az eddiginél is közelebb húzódik hozzá. Testük teljesen egymáshoz simult érezték, hogy mindkettõjük teste forró. A lány átölelte a derekán a férfi pedig a hajába simította kezeit amihez már olyannyi lény vére tapadt a fényes fekete hosszú haj teljesen elragadta. Már hevesen csókolóztak mikor a lány lába átölelte a fiú lábát. Aki értette a célzást. Sesshoumarun eluralkodott a szerelem egy halandó lánnyal szemben. Most ebben a tóban csak egymásnak éltek. Késõbb már kint ücsörögtek a szerelmesek egy fa alatt. Sesshoumaru és közvetlen mellette szorosan hozzá simulva Vulfia. Mindkettõjüknek ez olyan élmény volt amit biztosan soha nem fog egyikük sem elfeledni. A szellem közel hajolt a lányhoz és a fülébe suttogta:

-Szeretlek- Ezért a szóért cserébe egy szerelmes csókot kapott.

-Én is szeretlek.- Majd a fejvadász a démon vállára hajtotta a fejét és úgy nézte az elõttük lévõ tavat. A hajtincsei a férfi mellkasára hullottak. Majd fel-alá mozogtak ahogy emelkedett a szellem mellkasa majd egyik kezével a lány fejétõl a leghosszabb tincs végéig elkezdte simogatni. A lány megborzongott mikor belegondolt, hogy, milyen híreket hallott arról a borzalmas Sesshoumaruról aki most az õ hajtincseivel játszik. Azt mondták hideg vérrel megöl bárkit aki az útjába kerül legyen halandó, démon vagy akár a féltestvére. Olyan gyengének és törékenynek érezte magát a szeretet férfi karjaiban õ soha nem volt gyenge és nem is érezte magát annak, de most kivételesen azt érezte, hogy biztonságban van és vigyáz rá valaki. Nem kellett tartania semmitõl , mert azzal a tudattal pihent a férfi erõs karjai között teljesen végtelennek érezte magát. Nem bírta tovább megérintette a fiú mellkasát. Lehet, hogy csak a mellkasába vagyok szerelmes. És jót nevetett magában. Amit a szerelme is észre vett.

-Mit mosolyogsz?

-Mi..Én semmit.

-De igen mosolyogtál.

-Hát csak azt, hogy eredetileg meg kellett volna ölnöm téged ehelyett szerelembe estem veled. – Ez persze kis hazugság volt. De mégsem mondhatja neki, hogy imádja a mellkasát megérinteni. Végül is mért nem? Hiszen szereti.

-Most az egyszer jót tett velem Naraku.

-Azért akart megölni, mert erõs vagy és még árthatsz neki.

-Lehet.- Majd adott egy kis puszit a szerelme feje búbjára.- Ideje lenne mennünk.

Erre a kijelentésre a lány megmozdult térdre állt és az egyik lábát a szellem másik oldalára vetette át, így a lábain ült szemben egészen közel hozzá így már majdnem szem magasságban voltak. A lány hirtelen közel hajolt a démon arcához és egy hosszú csókot nyomott az ajkaira. A férfit elõször váratlanul érte nagyra nyíltak a szemei ,de végül behunyta õket és úgy élvezte a csókot. A lány mikor úgy döntött indulnak eltolta magától a fiút, de így ismét bekövetkezett az ami a tóban is történt vele. A felsõ rész ami rajta volt nem is az övé volt mert mikor kilépett nem akart szenvedni saját ruháival ezért inkább a szellem öltözékének felszõ részét vette magára. Nem is kötötte a derekán meg így az szétnyílt a testén szerencsére nem volt olyan súlyos a helyzet mint az elõbb csak a mellkasán egy csík látszódott nem a mellei. Hiába szerette akárhogy is még mindig volt benne szégyellõség még az után is ami kettejük közt történt a tóban.

-Ezt a sebet én okoztam? –Kérdezte a szellem a lány hasán a forradást látva.

-Igen. De egy kis varázslattal sikerült gyorsan rendbe hoznom.

-Akkor tartozom egy bocsánat kéréssel.

-Én is megsebeztem a vállad. –Ennél a mondatnál megfogta azt a vállát a démonnak amelyikbe a dárda fúródott. Annak már nyoma sem volt. –Úgyhogy felejtsük el.

-Rendben. Viszont tényleg indulnunk kellene.

-Jó. Akkor fordulj el vissza adom a fölsõdet.

Elindult a tó széléhez, ahol a ruháit hagyta, még utoljára hátra nézett, hogy a szellem tényleg elfordította a fejét. Majd lecsúszott róla a ruha. Ami neki a combja közepéig ért. Nehezen vált meg tõle mert az egész ruhanemû átvette a démon jellegzetes illatát a és még sok másnak az illata kavargott a szálak között. Nehezére esett vissza adni.

-Neked mért nincs szagod?

-Én elsajátítottam egy varázslatot amitõl nincs szagom. Ez fõképp akkor hasznos, ha valakit meg kell, ölnöm így nem vesz észre.

-Érdekes.

-Igen. Akkor megyünk? Elõször el kellene meni a lovamért és a normális ruháimért. Utána pedig vissza Rin-hez?

-Igen.

Elsétáltak a házhoz. Ott a lány elkérte a ruháit amit a házigazda kimosatott és már megszáradt. A lány elvonult vele és következõre a már ismert szerelésében tért vissza. Felfegyverkezve az oldalán ott lógott a kardja és még a többi fegyver sem hiányzott. Elindult és kivezette a lovát az istállóból, majd felnyergelte, és maga után vezetve elindult és megállt Sesshoumaru mellet.

-Indulhatunk?

-Igen.

-Vulfia, -Szólt eddig ismeretlen hangján a szellem - kérhetek tõled valamit?

-Igen. Mit?- Felelte kíváncsian a megszólított.

-Azt szeretném, hogy soha többé ne harcolj feleslegesen. Én gondodat viselem nem kell többé ölnöd.

-De..de miért?

-Azért mert nem szeretném ha bajod esne. Én azt nem bírnám ki. Érted?

-Igen vagyis nem. Én tudok magamra vigyázni.- És most jött rá, hogy amit hallott különös csengés a démon hangjában az a szeretõ féltés volt.

-Biztosan. Nem bírnám ki ha nem lennél velem. Meg ígéred nekem, hogy nem harcolsz?

-Miért?

-Meg ígéred?

-Igen.

-Szeretlek.

-Én is.- majd már a szokott módon lábujj hegyre állt és egy gyors puszit nyomott kedvese arcára amitõl az halványan elpirult.

Lassacskán vissza értek Jaken-ékhez.

-Nagyuram, nagyuram hol voltál eddig?

-Sesshoumaru nagyúr vissza hoztad Vulfiát, de jó!

-Igen.- És itt találkozott a tekintetük nem tudták, hogyan mondják el a többieknek. Így egyikük sem szólt egy szót sem. Másnap kora reggel Sesshoumaru arra ébredt, hogy szerelme a nap felkeltét nézte háttal állt neki soha nem aludt még ennyit egyszerre furcsállta is. Rin és Jaken még aludtak. A démon felállt és hangtalanul odasétált kedvese mögé. És megfogta a vállait. A lány hirtelen össze rezzent.

-Te vagy?

-Megijesztettelek?

-Egy kissé elméláztam.

-Nem akartam.- Majd hátulról átölelte a fejvadászt.

-Hé, észreveszik.- szólt suttogva.

-Elõbb vagy utóbb úgy is megtudják.- És adott egy puszit az arcára a lánynak aki felé fordította arcát és sokáig a szellem szemét nézte, Aki ekkor adott egy rövid csókot neki. Végül együtt ölelkezve nézték a napfelkeltét. Rin felébredt a hangokra és meglátta az ölelkezõ párt. Nagy mosolygás közepette felkeltette Jakent. Majd halkan szólt hozzá:

-Jaken kelj fel! Hallod?! Ne aludj! Nézd!- az említett kis gnóm felébredt már éppen ráförmedt volna a kislányra mikor megakadt a tekintete az ölelkezõ páron. Nem jutott szóhoz elõször aztán nem voltak ,Ilyen problémái.

-SESHOUMARU NAGYÚR!!!!! Engedd el te boszorkány! Megbûvölted a nagyuram! Te halandó behálóztad te szemé...

-Jaken fogd be!- Ha nem lett volna ott a kedvese ízekre szedte volna a kis okoskodót. De a lány mikor elindult volna a cél személy felé megragadta a karját jelezve, hogy hagyja.

-Rin, Jaken mostantól õ az úrnõtök.- Rin, majd kiugrott a bõrébõl Jakennel ellentétben aki elájult a hír hallatán.

-Sesshoumaru nagyúr ez csodálatos!

-Igen az Rin. Csodálatos.

Másnap reggel friss étel szaga furakodott be a még alvók orrába. Sült szárnyas. Vulfia készítette õ vadászta le egyedül és készítette el. Mindannyian neki ültek az ételnek. Ez sokkal finomabb volt, mint amit rendesen enni szoktak.

-Ez nagyon finom. – Dicsérte Rin az ételt.

-Igen az. –erõsítette meg Sesshoumaru. Jaken nem szólalt meg.

Késõbb a lány bement a barlangba és ott leült a földre nekitámasztotta a hátát a falnak és így gondolkodott az elmúlt napokon. Ez létezik egyáltalán? Olyan jó érzés, de biztos velem történik ez? Mivel érdemeltem ezt ki, hiszen annyi ember életét kioltottam már. És meddig tart ez a kapcsolat? Lehet, hogy a szellem nem is változott meg csak játszik vagy valamilyen célja van. És egyáltalán hogyan folytatódik ez majd? Nem tudnám elképzelni magam házi asszonyként amint otthon bõ ruhában fõzök sok gyerek körülöttem. Na de Sesshoumaru se egy tipikus apa modell. Nem is biztos, hogy ilyen hosszú távra tervez. Sesshoumaru észrevette, hogy nincs sehol így aggódva elindult keresni. Elõször a barlangba ment ahol meglátta szerelmét.

-Mit csinálsz itt?

-Gondolkodtam. Tudod elég nehéz ezt elhinnem.

-Mit?

-Hát azt, hogy szeret valaki és én is szeretem õt és ez az egész számomra, olyan hihetetlen.- a szellem nem tudta, hogy mit tegyen és ezért mivel nem volt más ötlete csak átölelte a fejvadászt és simogatta a fejét és a haját. Aki a vállára hajtotta a fejét, behunyta a szemeit és élvezte a pillanatot. Amíg be nem furakodott valami a gondolatai közé. Nem bírta tovább a kíváncsiságtól.

-Sesshoumaru?

-Igen?

-Én azt akarom kérdezni, hogy.... õõõõ ... mielõtt én jöttem, vagyis mielõtt mi ketten érted? Hogy volt-e más akit szerettél volna?

-Nem senkit nem szerettem. Amíg te meg nem jelentél én nem is hittem, hogy lehetek akár én is olyan balga mint az öcsém, hogy beleszeressek egy halandóba.- Erre a mondatra szerelme elhúzódott tõle és furcsán nézett rá mintha nem értette volna mit mond. A szemei könnybe lábadtak rögtön, de mielõtt szólhatott volna egy szót is a démon folytatta.

-Mióta te vagy nekem azóta az elõzõ eszméim amit vallotta a tiszta vérrõl rájöttem, hogy semmit sem jelentenek ,ha egyszer szerelmes vagyok. És én szeretlek téged. Jobban mint bárkit az egész világon. És ha kell én meghalok érted ha kell én akár száz vagy annál is több szellemmel megküzdök csak, hogy téged épségben szerethesselek. És az sem érdekel hogy halandó negyedrészt boszorka, félig szellem vagy akármi más vagy nem érdekel amíg a karjaimban tarthatlak. Érted?

-Nekem még senki nem mondott ilyen szépet. Senki. Szeretlek. –majd ajkaik szerelemtõl forrón tapadtak össze.

VÉGE

Koenma